Jellemzők:
A pleisztocén alatt kisebb-nagyobb vastagságban lerakódott lösz jó víztartó és vízáteresztő tulajdonsága, illetve termékeny
volta miatt a jégkorszak után hamar betelepült. A löszre települő növények szárazságtűrő kontinentális pusztai fajok voltak,
s azok ma is. Az itt jellemző társulások mind a közép-ázsiai kontinentális sztyep és erdőssztyep vegetációt képviselik.
E vegetációnak hazánkban vannak a legnyugatibb végvárai. A posztglaciális mogyorókorban beszivárgott sztyepelemeket a
bükk fázisban erdőssztyepek váltották föl, melyek igen jó minőségű csernozjom talajokat alakítottak ki. A mezőgazdasági
művelésre kiválóan alkalmas talajokat az ember munkába fogta, megsemmisítvén ezzel a löszgyepek legnagyobb részét.
Mai állományaik töredékes foltokként képviselik a hajdanvolt nagy kiterjedésű sztyepeket. Hazánkban ilyen a pusztaföldvári
Tatársánc, a Pitvarosi-puszták, A Hortobágy északi részének egyes foltjai, a Mezőföld megmaradt területei és az
Északi-khg egyes délies lejtői (Tokaj, Kerecsend, Felnémet), valamint a Balaton környékének egyes helyei (pl. Balatonkenese).
Társulásai közt a löszfal-pionírtársulás meredek löszfalak, omlások jellemző növényközössége; a löszreliktumgyep a
Bécsi-medence endemikus társulása, melyet nálunk a soproni Bécsi-dombok lejtőin találhatunk; a löszpusztarét pedig igen sok
védett, kontinentális, nálunk posztglaciális reliktumnak számító fajt őriz.