Az 1600 és 1650m magasságban eredő Tisza két forrásága, a Fekete- és a Fehér-Tisza a fenyves övben indul és ömlik lefelé, majd eléri a montán bükkösök övét, amely az Északkeleti-Kárpátok túlnyomó részét borítja. Az eredeti erdőségek helyén sokfelé másodlagosan (erdőirtás révén) kialakult hegyi réteket, legelőket találunk. A hegyoldalak közti szűk völgyben a folyót csak keskeny sávban kísérik égeresek és magaskórósok. Magasabban a hamvas éger (Alnus incana) jellemző, lejjebb ereszkedve az enyves éger (Alnus glutinosa) válik gyakoribbá. A folyóparton jellegzetes, kórós termetű növények: a Teleki-virág (Telekia speciosa), a halovány aszat (Cirsium oleraceum) vagy a fehér acsalapu (Petasites albus) találhatók. A kiszélesedő völgyben fokozatosan jelennek meg a parton a bokorfüzesek és a ligeterdők, amelyek a lassuló Tisza árterében uralkodóvá válnak.
|
 A folyószabályozások előtt az alföldi területek túlnyomó része a Tisza árteréhez tartozott, amelynek élővilágát a folyó vize, az áradások alapvetően meghatározták. A vízviszonyoknak megfelelően jellegzetesen övezetes elrendeződésű növényközösségek alakultak ki, a Tiszát sok kilométer szélességben kísérték az ártéri erdők és mocsaras területek. A folyószabályozások után az ártér jelentős része a mentett oldalra került, az élővilág - elsősorban az áradások elmaradása és a mezőgazdaság térhódítása miatt - átalakult. A folyót kísérő ártéri életközösségek jórészt a hullámtérbe szorultak vissza. Ennek ellenére az Alföld ökológiai rendszerében a Tisza folyó és hullámtere, illetve a kapcsolódó ártéri maradványok központi szerepet töltenek be, a táji szinten működő biológiai rendszer gerincét adják.
|
 Az árterek, így a hullámtér vegetációja is közvetlenül függ a folyótól, annak vízmennyiségétől és -minőségétől. Az elöntés gyakorisága és időtartama által megszabva a Tisza mellett a különböző magasságú ártéri szinteknek eltérő növényzete van. A folyómederben, a víz alól alig néhány hónapig kikerülő hordalék felszíneken pionír jellegű vegetáció próbál évről-évre megtelepedni. Az iszapon különleges iszap- és jórészt közönséges gyomokból álló medergyomtársulások uralkodnak. A meder "felső peremén" már jellegzetes fásszárú társulások, a parti bokorfüzesek (Salicetum triandrae) kísérik a folyót. Az alig néhány méteres füzek kefesűrű bozótot alkotnak, aljnövényzetük szegényes. A bokorfüzest kissé magasabban már valódi erdő, a Tisza hullámterére nagyon jellemző puhafás (más néven fűz-nyár) ligeterdő (Salicetum albae-fragilis) váltja fel.  Ezek az erdők ma is szinte kizárólag a hullámtéren állnak, az uralkodó fafajok a füzek és a nyárak, így például a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a jellegzetes törzsű fekete nyár (Populus nigra), de emellett számos egyéb fafaj példányai megjelennek elegyesen. A fák alatt a cserjeszint általában nem túl sűrű, legjellemzőbb a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a talajon kúszó hamvas szeder (Rubus caesius). A gyakori vízborítás és az állandó hordalékmozgatás miatt az aljnövényzet kevés fajból  áll és viszonylag gyorsan változik. Nagyon jellemző a ligeterdőre az egyes szinteket összekapcsoló, az egyéb növényzetre rátelepedő, kúszónövényekből álló "fátyoltársulás". Ilyen liánnövény a komló (Humulus lupulus), az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), a sövényszulák (Calystegia sepium), a ritka ligetiszőlő (Vitis sylvestris), a gyakori, adventív parti- és vadszőlő (Vitis riparia, Parthenocissus inserta), valamint a süntök (Echinocystis lobata). Az aljnövényzet több tagját, például a nagy csalánt (Urtica dioica) gyomként ismerjük, de itt úgymond őshonosak, innen indultak hódító útjukra az ember által átalakított tájra. A "gyomok" mellett jellemzőek még egyes sás- (Carex spp.) és keserűfű (Polygonum spp.) fajok, valamint a ritkább, ám annál szebb, védett nyári tőzike (Leucojum aestivum). A fűz-nyár ligeterdők a szabályozott európai folyók mellől szinte eltűntek, így a Tisza kiterjedt hullámtéri ligetei nagy jelentőséggel bírnak.
|
 A már csak ritkán elöntött, ún. magasártéren fekvő keményfa (vagy tölgy-kőris-szil) ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) jórészt a mentett oldalra kerültek, és egykori tekintélyes kiterjedésük parányi töredékére esett vissza. A régi alföldi erdőségek maradványai néhol a hullámtéren, másutt azon kívül lelhetőek fel. A klimaxtársulásnak tekintett keményfaliget uralkodó fafajai a névadók, így az "alföldi fa", a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), de emellett  sok más fafaj is megjelenik itt. A cserjeszint szintén változatos és sűrű, csak kiragadni lehet a galagonyákat (Crataegus spp.), a kányabangitát (Viburnum opulus), a veresgyűrű somot (Cornus sanguinea), a tatárjuhart (Acer tataricum). Az aljnövényzet igen gazdag, sok elemében a hegyvidéki üde erdőkéhez hasonló. Lombfakadás előtt a geofitonok virítanak, mint a csillagvirágok (Scilla bifolia agg.), a tavaszi tőzike (Leucojum verum), a keltikék (Corydalis spp.), néhol a medvehagyma (Allium ursinum), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a nagyon gyakori és jellemző salátaboglárka (Ficaria verna). Később nyílik a szagos müge (Asperula odorata), a podagrafű (Aegopodium podagraria), a varázslófű (Circaea lutetiana).
|
    Az árterekre jellemző még egy féltermészetes élőhely, a ligeterdők helyén erdőirtással kialakult különféle mocsár- és kaszálórétek. A magasfüvű réteken többnyire a tarackos tippan (Agrostis stolonifera) és a jellegzetes ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) uralkodik, a rétek virágpompáját pedig számtalan kétszikű adja. Ilyenek a különféle boglárkák (Ranunculus spp.), a réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi) vagy a védett réti iszalag (Clematis integrifolia).
|
  Különleges gyöngyszemei a tiszai ártérnek a holtmedrek. Ezek a hajdani folyómeder túlfejlett kanyarulatainak természetes lefűződéseiként, vagy a szabályozás során az átvágásokkal létrejött állóvizek. A feltöltődés fokától, a vízellátástól függően vegetációjuk igen változó, az azonban közös bennük, hogy a civilizáció által tönkre nem tett morotvák vízi világa kiemelkedő természeti értéket jelent. Gyakran dús és változatos hínárvegetáció uralkodik, számos érdekes növénnyel. Ilyen pl. a sulyom (Trapa natans), a kolokán (Stratiotes aloides), a rucaöröm (Salvinia natans), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) vagy a vízidara (Wolffia arrhiza). A sekélyebb vízben váltakozva nád (Phragmites australis), gyékények (Typha spp.), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), harmatkása (Glyceria maxima), békabuzogány (Sparganium erectum) és sásfajok (Carex spp.) jelennek meg, néhol úszó szőnyegként lápkezdeményt alkotva.
|
|
A kubikerdők láncolata szintén jellemző tiszai élőhely. A hajdani anyagnyerő (kubik) gödröket a természet lassanként visszahódítja, beerdősödnek, szervesen beilleszkedve a folyómenti közösségekbe.
|
  A folyóvölgy klasszikus ökológiai folyosóként is működik. Így jelennek meg pl. a Felső-Tisza-vidéken hegyvidéki növényfajok: pl. Teleki-virág (Telekia speciosa), aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), acsalapuk (Petasites spp.). Ennek persze vannak árnyoldalai is, hiszen a folyosó az agresszíven terjedő jövevények számára is "nyitva áll". Ilyenek a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a zöld juhar (Acer negundo), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), a süntök, a vadszőlő, a japánkeserűfű (Reynoutria japonica), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), amelyek az eredeti növényzetet ki is szoríthatják. Ugyanakkor a Tisza-völgynek, a tiszai ártérnek vannak bennszülött növényei is, amelyek csak itt élnek, mint például a tiszaparti margitvirág (Chrysanthemum serotinum) és a debreceni torma (Armoracia macrocarpa), amelyek természetesen természetvédelmi oltalom alatt állnak.
|
Az 1600 és 1650m magasságban eredő Tisza két forrásága, a Fekete- és a Fehér-Tisza a fenyves övben indul és ömlik lefelé, majd eléri a montán bükkösök övét, amely az Északkeleti-Kárpátok túlnyomó részét borítja. Az eredeti erdőségek helyén sokfelé másodlagosan (erdőirtás révén) kialakult hegyi réteket, legelőket találunk. A hegyoldalak közti szűk völgyben a folyót csak keskeny sávban kísérik égeresek és magaskórósok. Magasabban a hamvas éger (Alnus incana) jellemző, lejjebb ereszkedve az enyves éger (Alnus glutinosa) válik gyakoribbá. A folyóparton jellegzetes, kórós termetű növények: a Teleki-virág (Telekia speciosa), a halovány aszat (Cirsium oleraceum) vagy a fehér acsalapu (Petasites albus) találhatók. A kiszélesedő völgyben fokozatosan jelennek meg a parton a bokorfüzesek és a ligeterdők, amelyek a lassuló Tisza árterében uralkodóvá válnak.
A folyószabályozások előtt az alföldi területek túlnyomó része a Tisza árteréhez tartozott, amelynek élővilágát a folyó vize, az áradások alapvetően meghatározták. A vízviszonyoknak megfelelően jellegzetesen övezetes elrendeződésű növényközösségek alakultak ki, a Tiszát sok kilométer szélességben kísérték az ártéri erdők és mocsaras területek. A folyószabályozások után az ártér jelentős része a mentett oldalra került, az élővilág - elsősorban az áradások elmaradása és a mezőgazdaság térhódítása miatt - átalakult. A folyót kísérő ártéri életközösségek jórészt a hullámtérbe szorultak vissza. Ennek ellenére az Alföld ökológiai rendszerében a Tisza folyó és hullámtere, illetve a kapcsolódó ártéri maradványok központi szerepet töltenek be, a táji szinten működő biológiai rendszer gerincét adják.
Az árterek, így a hullámtér vegetációja is közvetlenül függ a folyótól, annak vízmennyiségétől és -minőségétől. Az elöntés gyakorisága és időtartama által megszabva a Tisza mellett a különböző magasságú ártéri szinteknek eltérő növényzete van. A folyómederben, a víz alól alig néhány hónapig kikerülő hordalék felszíneken pionír jellegű vegetáció próbál évről-évre megtelepedni. Az iszapon különleges iszap- és jórészt közönséges gyomokból álló medergyomtársulások uralkodnak. A meder "felső peremén" már jellegzetes fásszárú társulások, a parti bokorfüzesek (Salicetum triandrae) kísérik a folyót. Az alig néhány méteres füzek kefesűrű bozótot alkotnak, aljnövényzetük szegényes. A bokorfüzest kissé magasabban már valódi erdő, a Tisza hullámterére nagyon jellemző puhafás (más néven fűz-nyár) ligeterdő (Salicetum albae-fragilis) váltja fel. 
Ezek az erdők ma is szinte kizárólag a hullámtéren állnak, az uralkodó fafajok a füzek és a nyárak, így például a fehér fűz (Salix alba), a törékeny fűz (Salix fragilis), a jellegzetes törzsű fekete nyár (Populus nigra), de emellett számos egyéb fafaj példányai megjelennek elegyesen. A fák alatt a cserjeszint általában nem túl sűrű, legjellemzőbb a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a talajon kúszó hamvas szeder (Rubus caesius). A gyakori vízborítás és az állandó hordalékmozgatás miatt az aljnövényzet kevés fajból 
áll és viszonylag gyorsan változik. Nagyon jellemző a ligeterdőre az egyes szinteket összekapcsoló, az egyéb növényzetre rátelepedő, kúszónövényekből álló "fátyoltársulás". Ilyen liánnövény a komló (Humulus lupulus), az ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), a sövényszulák (Calystegia sepium), a ritka ligetiszőlő (Vitis sylvestris), a gyakori, adventív parti- és vadszőlő (Vitis riparia, Parthenocissus inserta), valamint a süntök (Echinocystis lobata). Az aljnövényzet több tagját, például a nagy csalánt (Urtica dioica) gyomként ismerjük, de itt úgymond őshonosak, innen indultak hódító útjukra az ember által átalakított tájra. A "gyomok" mellett jellemzőek még egyes sás- (Carex spp.) és keserűfű (Polygonum spp.) fajok, valamint a ritkább, ám annál szebb, védett nyári tőzike (Leucojum aestivum). A fűz-nyár ligeterdők a szabályozott európai folyók mellől szinte eltűntek, így a Tisza kiterjedt hullámtéri ligetei nagy jelentőséggel bírnak.
A már csak ritkán elöntött, ún. magasártéren fekvő keményfa (vagy tölgy-kőris-szil) ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) jórészt a mentett oldalra kerültek, és egykori tekintélyes kiterjedésük parányi töredékére esett vissza. A régi alföldi erdőségek maradványai néhol a hullámtéren, másutt azon kívül lelhetőek fel. A klimaxtársulásnak tekintett keményfaliget uralkodó fafajai a névadók, így az "alföldi fa", a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica), a vénic szil (Ulmus laevis), de emellett 
sok más fafaj is megjelenik itt. A cserjeszint szintén változatos és sűrű, csak kiragadni lehet a galagonyákat (Crataegus spp.), a kányabangitát (Viburnum opulus), a veresgyűrű somot (Cornus sanguinea), a tatárjuhart (Acer tataricum). Az aljnövényzet igen gazdag, sok elemében a hegyvidéki üde erdőkéhez hasonló. Lombfakadás előtt a geofitonok virítanak, mint a csillagvirágok (Scilla bifolia agg.), a tavaszi tőzike (Leucojum verum), a keltikék (Corydalis spp.), néhol a medvehagyma (Allium ursinum), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a nagyon gyakori és jellemző salátaboglárka (Ficaria verna). Később nyílik a szagos müge (Asperula odorata), a podagrafű (Aegopodium podagraria), a varázslófű (Circaea lutetiana).
Az árterekre jellemző még egy féltermészetes élőhely, a ligeterdők helyén erdőirtással kialakult különféle mocsár- és kaszálórétek. A magasfüvű réteken többnyire a tarackos tippan (Agrostis stolonifera) és a jellegzetes ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) uralkodik, a rétek virágpompáját pedig számtalan kétszikű adja. Ilyenek a különféle boglárkák (Ranunculus spp.), a réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi) vagy a védett réti iszalag (Clematis integrifolia).
Különleges gyöngyszemei a tiszai ártérnek a holtmedrek. Ezek a hajdani folyómeder túlfejlett kanyarulatainak természetes lefűződéseiként, vagy a szabályozás során az átvágásokkal létrejött állóvizek. A feltöltődés fokától, a vízellátástól függően vegetációjuk igen változó, az azonban közös bennük, hogy a civilizáció által tönkre nem tett morotvák vízi világa kiemelkedő természeti értéket jelent. Gyakran dús és változatos hínárvegetáció uralkodik, számos érdekes növénnyel. Ilyen pl. a sulyom (Trapa natans), a kolokán (Stratiotes aloides), a rucaöröm (Salvinia natans), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) vagy a vízidara (Wolffia arrhiza). A sekélyebb vízben váltakozva nád (Phragmites australis), gyékények (Typha spp.), tavi káka (Schoenoplectus lacustris), harmatkása (Glyceria maxima), békabuzogány (Sparganium erectum) és sásfajok (Carex spp.) jelennek meg, néhol úszó szőnyegként lápkezdeményt alkotva.
A folyóvölgy klasszikus ökológiai folyosóként is működik. Így jelennek meg pl. a Felső-Tisza-vidéken hegyvidéki növényfajok: pl. Teleki-virág (Telekia speciosa), aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), acsalapuk (Petasites spp.). Ennek persze vannak árnyoldalai is, hiszen a folyosó az agresszíven terjedő jövevények számára is "nyitva áll". Ilyenek a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a zöld juhar (Acer negundo), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), a süntök, a vadszőlő, a japánkeserűfű (Reynoutria japonica), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), amelyek az eredeti növényzetet ki is szoríthatják. Ugyanakkor a Tisza-völgynek, a tiszai ártérnek vannak bennszülött növényei is, amelyek csak itt élnek, mint például a tiszaparti margitvirág (Chrysanthemum serotinum) és a debreceni torma (Armoracia macrocarpa), amelyek természetesen természetvédelmi oltalom alatt állnak.