A folyó hegyvidéki szakaszára jellemző a nagy sodrás, a köves-sziklás aljzat, ezek mellett a kristálytiszta vízben viszonylag kevés a tápanyag. Emiatt itt csak az ilyen környezethez jól alkalmazkodott, az aljzathoz simuló, vagy rögzült életmódú, kis testű élőlénycsoportok fajai találhatók meg. Ezek diverzitása viszont igen nagy lehet. Ezzel együtt e szakaszra általánosságban a kis faj- és egyedszám jellemző. A gerinctelen fauna legfontosabb elemei a kérészek (Ephemeroptera), álkérészek (Plecoptera), tegzesek (Trichoptera) lárvái. A három csoport közül kiemelkedik a Tisza teljes felső szakaszán a kérészfajok nagy száma (kb. 50). A kérészek a rovarvilág igen ősi, konzervatív tagjai. Legtöbb fajuk igen érzékeny, viszonylag kis környezeti változásokat sem képes elviselni. Elsősorban a dús oxigén ellátottságú, kis szervesanyag tartalmú, gyors vizeket kedvelik, rövid ideig sem képesek a szerves, vagy toxikus szennyezéseket elviselni, így kiváló indikátorai a vízminőségnek. Ilyen indikátor faj a Tisza legfelső, hegyvidéki szakaszán a denevérszárnyú kérész (Oligoneuriella rhenana). Az álkérészek fajgazdagsága jóval alatta marad a kérészekének, mindössze néhány faj egyedei jellemzők (Protoneura és Leuctra,Perla fajok). Lefelé haladva a folyón a fent említett csoportok domináns fajai folyamatosan változnak. E változások jól jelzik a  környezeti feltételek alakulását. Erre példa a kérészek közül két gyakori faj, a Baetis alpinus - ami a köves aljzatú, magashegységi területeken mutat nagy gyakoriságot - és a Baetis scambus, ami viszont a 300-400 méter magasságú kavicsos medrű szakaszon gyakori. De ugyanez tapasztalható a tegzeseknél, ahol a legmagasabb területen a Rhyacophylidae család fajai, míg az alacsonyabb, a hegyvidékről leérkező, valamint az alföldi területeken a Limnephilidae és Hydropsychidae család tagjai elterjedtebbek. Meg kell említeni, hogy a hegyvidéki patakokra jellemző egyéb fajok elemei a Tiszában nem, vagy csak igen kis faj- és egyedszámban élnek, köszönhetően a jelentős mértékű árvizeknek, amelyek időszakosan lemossák a szubsztrátként szolgáló törmeléket. A puhatestűek közül a hegyvidéki szakaszra egy igen ritka és épp ezért természetvédelmi szempontból értékes faj, a pataki sapkacsiga (Ancylus fluviatilis) jellemző.
|
|
Az Alföldre érő folyóban a mederanyagban egyre meghatározóbb lesz a kavics mellett a homok. A Szamos torkolatáig e szakasz faunája sokszínű és gazdag, természetvédelmi szempontból is igen jelentős. Természetvédelmi értékét azonban nem csak egy-egy ritka faj előfordulása jelenti, hanem maga a Felső-Tisza e szakasza, mint élőhely emelkedik ki egyedülálló adottságaival. Mindez még akkor is igaz, ha tudjuk, éppen ezen a szakaszon történt a legdrasztikusabb beavatkozás a szabályozás során, és ha a terület természetvédelmi értéke igen magas is, az érzékenyebb fajok visszaszorulása, pontosan jelzi a beavatkozások hatását.
|
A gerinctelen faunában továbbra is a kérészfajok, azon belül a Heptagenia fajok dominálnak. E szakaszon jelenik meg a tiszavirág (Palingenia longicauda), amely kizárólag már csak a Tiszában, valamint néhány mellékfolyójában él. A kérészek, álkérészek és tegzesek mellett jelentősen növekszik a más csoportokhoz tartozó fajok száma is. A csigák közül leggyakoribbak a kavics csiga (Lythogliphus naticoides), fialló csiga (Viviparus acerosus), kerekszájú csiga (Valvata piscinalis), a kagylók közül pedig a folyami kagylók (Unionidae) mindhárom faját, a vándorkagylót (Dreissena polymorpha), a gömbkagyló (Sphareium) és borsó kagyló (Pisidium) fajokat kell megemlíteni. Ezek mellett már itt megjelennek az iszapos aljzatot kedvelő tavi kagyló (Anodonta, Pseudanodonta) fajok, valamint az adventív amuri kagyló (Synanodonta woodiana) is.
|
A puhatestűek közül ki kell emelni az igen ritka bödöncsigát (Theodoxus transversalis). A folyami szitakötők (Gomphidae) családjának mind a négy faja előfordul. Ebből kettő a Tiszán leggyakoribb feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus) és sárgás szitakötő (G. flavipes) a Tisza teljes magyar szakaszán megtalálható, míg a csermely szitakötő (Onychogomphus forcipatus) és az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia) csak a Felső-Tiszán él. Igen gyakori ezek mellett a sávos szitakötő (Calopteryx splendens) és széleslábú szitakötő (Platycnemis pennipes). Fontos tagjai a bentonikus élővilágnak a rákok (Crustaceae). Leggyakoribb fajai a tegzes bolharák (Corophium curvispinum) és a Dicerogammarus (bolharák) fajok. Jelentős állományai találhatók a kecskeráknak (Astacus leptodactylus). A Szamos torkolata alatt, annak szennyezettsége miatt jónéhány érzékeny faj eltűnik. A folyó alföldi szakaszán az áramlás csökkenésével, valamint a növényi tápanyagok növekedésével együtt a planktonikus élőlények aránya növekszik, mennyiségüket a rendelkezésre álló táplálékszervezetek jelenléte és az áradások nagymértékben befolyásolják. A kerekesférgek (Rotatoria) egyedszáma többnyire tavaszi-őszi csúcsot mutat, legnagyobb arányban az euplanktonikus elemek fordulnak elő (Keratella spp, Polyarthra spp., Synchaeta spp.). A kisrákok közül az ágascsápú rákok (Cladocera) és evezőlábú rákok (Copepoda) fajai egyaránt megjelennek. A kiskörei Tisza-szakasz, valamint az ehhez csatlakozó tározó élővilága jelentősen eltér a folyó többi szakaszán jellemzőtől. Itt a duzzasztás  hatására érdekes és természetvédelmi szempontból értékes, mozaikos élőlény együttesek alakultak ki, amelyekben keverednek a mocsári, tavi és folyóvízi elemek. A folyó alsóbb szakaszán az üledékfauna képét az alföldi elemek határozzák meg. A víz nagyobb tápanyag koncentrációja mellett az üledékre az iszap és agyag jellemző. A fentebb leírt csoportok mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a kisebb oxigén igényű árvaszúnyog (Chironomidae) lárvák és kevéssertéjű gyűrűsférgek (Oligochaeta). A sodorvonal üledékében az ízeltlábú csoportok lárvái dominálnak, míg a parti régióban az Oligochaeta fajok mennyisége nagyobb.
|
 Külön kell szólni a Tiszát kísérő hullámtéri, illetve mentett oldali holtmedrek gerinctelen faunájáról, hiszen - állóvizekről lévén szó - ezek élővilága jórészt eltér a folyóétól. Ezekre a vízterekre az állóvízi fajok nagy egyedgazdagsága jellemző, bár az egyes morotvák között jelentős különbségek adódhatnak. Faunájukat a feltöltődés állapota, a vízutánpótlás lehetősége, valamint hasznosításuk alapvetően meghatározza. Általánosságban elmondható, hogy leggazdagabb faunával az állandó vízellátású, nyíltvizes és hinaras részeket egyaránt tartalmazó morotvák rendelkeznek. Itt időnként folyóvízi elemek is megjelennek, de azért elsősorban az állóvízi elemek dominálnak. Igen gazdag az ilyen területek ízeltlábú faunája; jellemzőek a vízibogarak (Coleoptera) (pl. nagy búvárbogár, keringő bogár stb), vízipoloskák (Heteroptera) (molnárpoloska, vízi skorpió, hanyattúszó poloskák stb.), a csípő- (Culicidae) és árvaszúnyogok (Chironomidae). A szitakötők közül itt él a lápi acsa (Anaciaeschna isosceles), a kétfoltú szitakötő (Epitheca bimaculata) és a tócsa szitakötő (Leucorrhinia caudalis). Gyakori fajok a kék légivadász (Ischnura elegans),  a levéllábú szitakötő (Platycnemis pennipes), a vízipásztor (Orthetrum cancellatum). A puhatestűek közül gyakoriak a vízinövényzet között élő mocsárcsiga (Lymnaea) fajok, az éles csiga (Planorbis planorbis) és a nagy tányér csiga (Planorbarius corneus), valamint a lemez csiga (Anisus vortex) és a gombcsiga (Segmentina nitida). A pajzs csiga (Acroloxus lacustris) inkább az üledékfaunához tartozik. A kagylók közül a tavi kagylók (Anodonta, Pseudanodonta, Synanodonta) dominálnak. Az üledékfaunában nagy arányban vannak jelen a kevéssertéjű gyűrűsférgek (Oligochaeta). Szintén jelentős számban fordulnak elő az inkább növényzethez kötődő ragadozó és ektoparazita pióca (Hirudinea) fajok. A vízutánpótlással nem rendelkező holtmedrekben gyakran fellépő oxigén hiány miatt csak a mocsári körülményeket elviselni képes fajok találhatók. A horgászati hasznosítású holtmedrek anyagforgalmát elsősorban a telepített halfajok határozzák meg, itt jellemző a planktonikus élőlények túlsúlya.
|
környezeti feltételek alakulását. Erre példa a kérészek közül két gyakori faj, a Baetis alpinus - ami a köves aljzatú, magashegységi területeken mutat nagy gyakoriságot - és a Baetis scambus, ami viszont a 300-400 méter magasságú kavicsos medrű szakaszon gyakori. De ugyanez tapasztalható a tegzeseknél, ahol a legmagasabb területen a Rhyacophylidae család fajai, míg az alacsonyabb, a hegyvidékről leérkező, valamint az alföldi területeken a Limnephilidae és Hydropsychidae család tagjai elterjedtebbek. Meg kell említeni, hogy a hegyvidéki patakokra jellemző egyéb fajok elemei a Tiszában nem, vagy csak igen kis faj- és egyedszámban élnek, köszönhetően a jelentős mértékű árvizeknek, amelyek időszakosan lemossák a szubsztrátként szolgáló törmeléket. A puhatestűek közül a hegyvidéki szakaszra egy igen ritka és épp ezért természetvédelmi szempontból értékes faj, a pataki sapkacsiga (Ancylus fluviatilis) jellemző.
A gerinctelen faunában továbbra is a kérészfajok, azon belül a Heptagenia fajok dominálnak. E szakaszon jelenik meg a tiszavirág (Palingenia longicauda), amely kizárólag már csak a Tiszában, valamint néhány mellékfolyójában él. A kérészek, álkérészek és tegzesek mellett jelentősen növekszik a más csoportokhoz tartozó fajok száma is. A csigák közül leggyakoribbak a kavics csiga (Lythogliphus naticoides), fialló csiga (Viviparus acerosus), kerekszájú csiga (Valvata piscinalis), a kagylók közül pedig a folyami kagylók (Unionidae) mindhárom faját, a vándorkagylót (Dreissena polymorpha), a gömbkagyló (Sphareium) és borsó kagyló (Pisidium) fajokat kell megemlíteni. Ezek mellett már itt megjelennek az iszapos aljzatot kedvelő tavi kagyló (Anodonta, Pseudanodonta) fajok, valamint az adventív amuri kagyló (Synanodonta woodiana) is.
A puhatestűek közül ki kell emelni az igen ritka bödöncsigát (Theodoxus transversalis). A folyami szitakötők (Gomphidae) családjának mind a négy faja előfordul. Ebből kettő a Tiszán leggyakoribb feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus) és sárgás szitakötő (G. flavipes) a Tisza teljes magyar szakaszán megtalálható, míg a csermely szitakötő (Onychogomphus forcipatus) és az erdei szitakötő (Ophiogomphus cecilia) csak a Felső-Tiszán él. Igen gyakori ezek mellett a sávos szitakötő (Calopteryx splendens) és széleslábú szitakötő (Platycnemis pennipes). Fontos tagjai a bentonikus élővilágnak a rákok (Crustaceae). Leggyakoribb fajai a tegzes bolharák (Corophium curvispinum) és a Dicerogammarus (bolharák) fajok. Jelentős állományai találhatók a kecskeráknak (Astacus leptodactylus). A Szamos torkolata alatt, annak szennyezettsége miatt jónéhány érzékeny faj eltűnik. A folyó alföldi szakaszán az áramlás csökkenésével, valamint a növényi tápanyagok növekedésével együtt a planktonikus élőlények aránya növekszik, mennyiségüket a rendelkezésre álló táplálékszervezetek jelenléte és az áradások nagymértékben befolyásolják. A kerekesférgek (Rotatoria) egyedszáma többnyire tavaszi-őszi csúcsot mutat, legnagyobb arányban az euplanktonikus elemek fordulnak elő (Keratella spp, Polyarthra spp., Synchaeta spp.). A kisrákok közül az ágascsápú rákok (Cladocera) és evezőlábú rákok (Copepoda) fajai egyaránt megjelennek. A kiskörei Tisza-szakasz, valamint az ehhez csatlakozó tározó élővilága jelentősen eltér a folyó többi szakaszán jellemzőtől. Itt a duzzasztás 
hatására érdekes és természetvédelmi szempontból értékes, mozaikos élőlény együttesek alakultak ki, amelyekben keverednek a mocsári, tavi és folyóvízi elemek. A folyó alsóbb szakaszán az üledékfauna képét az alföldi elemek határozzák meg. A víz nagyobb tápanyag koncentrációja mellett az üledékre az iszap és agyag jellemző. A fentebb leírt csoportok mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a kisebb oxigén igényű árvaszúnyog (Chironomidae) lárvák és kevéssertéjű gyűrűsférgek (Oligochaeta). A sodorvonal üledékében az ízeltlábú csoportok lárvái dominálnak, míg a parti régióban az Oligochaeta fajok mennyisége nagyobb.
Külön kell szólni a Tiszát kísérő hullámtéri, illetve mentett oldali holtmedrek gerinctelen faunájáról, hiszen - állóvizekről lévén szó - ezek élővilága jórészt eltér a folyóétól. Ezekre a vízterekre az állóvízi fajok nagy egyedgazdagsága jellemző, bár az egyes morotvák között jelentős különbségek adódhatnak. Faunájukat a feltöltődés állapota, a vízutánpótlás lehetősége, valamint hasznosításuk alapvetően meghatározza. Általánosságban elmondható, hogy leggazdagabb faunával az állandó vízellátású, nyíltvizes és hinaras részeket egyaránt tartalmazó morotvák rendelkeznek. Itt időnként folyóvízi elemek is megjelennek, de azért elsősorban az állóvízi elemek dominálnak. Igen gazdag az ilyen területek ízeltlábú faunája; jellemzőek a vízibogarak (Coleoptera) (pl. nagy búvárbogár, keringő bogár stb), vízipoloskák (Heteroptera) (molnárpoloska, vízi skorpió, hanyattúszó poloskák stb.), a csípő- (Culicidae) és árvaszúnyogok (Chironomidae). A szitakötők közül itt él a lápi acsa (Anaciaeschna isosceles), a kétfoltú szitakötő (Epitheca bimaculata) és a tócsa szitakötő (Leucorrhinia caudalis). Gyakori fajok a kék légivadász (Ischnura elegans), 
a levéllábú szitakötő (Platycnemis pennipes), a vízipásztor (Orthetrum cancellatum). A puhatestűek közül gyakoriak a vízinövényzet között élő mocsárcsiga (Lymnaea) fajok, az éles csiga (Planorbis planorbis) és a nagy tányér csiga (Planorbarius corneus), valamint a lemez csiga (Anisus vortex) és a gombcsiga (Segmentina nitida). A pajzs csiga (Acroloxus lacustris) inkább az üledékfaunához tartozik. A kagylók közül a tavi kagylók (Anodonta, Pseudanodonta, Synanodonta) dominálnak. Az üledékfaunában nagy arányban vannak jelen a kevéssertéjű gyűrűsférgek (Oligochaeta). Szintén jelentős számban fordulnak elő az inkább növényzethez kötődő ragadozó és ektoparazita pióca (Hirudinea) fajok. A vízutánpótlással nem rendelkező holtmedrekben gyakran fellépő oxigén hiány miatt csak a mocsári körülményeket elviselni képes fajok találhatók. A horgászati hasznosítású holtmedrek anyagforgalmát elsősorban a telepített halfajok határozzák meg, itt jellemző a planktonikus élőlények túlsúlya.