|
|
  A Tisza legjelentősebb gerinces élőlényei vitathatatlanul a halak. A folyó halfaunájának felmérése, éppen annak értéke miatt már a múlt század vége felé megindult és a többé-kevésbé rendszeres kutatások eredményei alapján napjainkban viszonylag pontos képpel rendelkezünk a vízfolyás halfaunájáról. A folyóból összesen leírt fajok száma 68, ami az európai édesvízi halfajok számát tekintve kiemelkedő. A környezeti feltételek gradiens szerű változásának hatására a folyó halfaunája alapján több szakaszra tagolódik. A természetes vízfolyások mindegyikére jellemző ez, ám a duzzasztóművek hatására a természetes szakaszok a legtöbb európai folyón napjainkra jórészt eltűntek. A Tiszán a ma is jól érzékelhető tagolódás is természeti értékét bizonyítja. Az egyes szakaszokat az ott domináns fajok nevei szerint adják meg. Így sorrendben található pisztráng-, pér-, paduc, márna, dévér- és durbincs, vagy lepényhal szinttáj. A Tiszán az utolsó kivételével valamennyi szinttáj jól kirajzolódik. A folyó pisztráng szinttája a Fekete- és Fehér-Tiszán, valamint az egyesült Tiszán Rahóig jellemző. Gyakori fajai a sebes pisztráng (Salmo (trutta) fario), a fürge cselle (Phoxinus phoxinus), a kövi csík (Barbatula barbatula), a botos és a cifra kölönte (Cottus gobio, C. poecilopus). Ki kell emelni a kárpáti endemikus tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) jelenlétét, ami kizárólag itt és a Tisza néhány mellékvizében él. A pér szinttáj - amely Rahó és Huszt között található a folyón - jellegzetes faja a pénzes pér (Thymallus thymallus), de említhető két euro-mediterrán faj alfaja is, ami közül a vaskos csabak (Leuciscus souffia agassizi) csak itt található meg, de a petényi márna (Barbus peloponnesius petényi) is igen értékes eleme a Felső-Tisza halfaunájának. A paduc zóna a folyókra jellemző átmeneti szakasz, amelyre a hegyvidéki és alföldi adottságok átmenete jellemző. A Tisza Huszt és a már Magyarországon található Tiszacsécse közötti szakasza tartozik  ehhez a szinttájhoz. Nagy számban található e szakaszon a névadó paduc (Chondrostoma nasus) és népes populációja van jelen az Európában igen ritka, veszélyeztetett sujtásos küsznek (Alburnoides bipunctatus). Szintén a szakasz halfaunájához tartozik a kárpáti endemikus dunai galóca (Hucho hucho), ez az egyik legnagyobbra növő pisztráng féle, és a szintén csak a Duna vízrendszerében előforduló endemikus felpillantó küllő (Gobio uranoscopus). A márna szinttáj alsó határa nem egyértelmű, tulajdonképpen Tokajig viszonylag jelentős állományai találhatók a szinttájra jellemző fajoknak, de egyrészt a Szamos szennyezett vizének hatására, másrészt a tiszalöki duzzasztómű üzemelésének következményeként Záhony alatt erősen megnövekszik az alsóbb, dévér szinttáj fajainak aránya. A márna  szinttáj gyakori fajai a márna (Barbus barbus), a domolykó (Leuciscus cephalus), jellegzetesen itt előforduló fajok a kecsege (Acipenser ruthenus), nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus), szilvaorrú keszeg (Vimba vimba), menyhal (Lota lota), leánykoncér (Rutilus pigus virgo), homoki küllő (Gobio kessleri), a magyar és német bucó (Zingel zingel, Z. streber). Ezek közül a leánykoncér igen ritka, kárpáti endemikus alfaj, míg a három utóbbi igen kis elterjedésű, nagyobb mennyiségben csak a Duna vízrendszerében megtalálhatók, ezért szintén kiemelt jelentősége van tiszai jelenlétüknek. Kiemelendő még az igen ritkán előforduló sima tok (Acipenser nudiventris) jelenléte is. A Tisza Záhony alatti szakasza a torkolatig a dévér szinttájhoz tartozik, változatos élőhelyet kínál a  halak számára. Az itt előforduló fajok száma meghaladja az 50-et. Természetvédelmi értékét az Európában ritka, vagy éppen veszélyeztetett halfajok jelentős állományai, - a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus), balin (Aspius aspius), halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus), harcsa (Silurus glanis) - vagy előfordulása, - balkáni csík (Sabanejewia aurata), réti csík (Misgurnus fossilis), kurta baing (Leucaspius delineatus) - valamint az endemikus fajok jelenléte (széles durbincs (Gymnocephalus baloni), selymes durbincs (G. schraetzer), lápi póc (Umbra krameri) növeli. Leggyakoribbak azok a limnofil halfajok, amelyek életük során szorosan kötődnek az áramló vízhez, ám szaporodásuk jórészt a folyó kiöntéseiben történik. Ezek a karika keszeg (Blicca bjoerkna), lapos keszeg (Abramis ballerus), dévérkeszeg (Abramis brama), ponty (Cyprinus carpio),  süllő (Stizostedion lucioperca). Szintén nagy számban élnek itt a szinttáj reofil, vagyis áramláskedvelő fajai is, a bagolykeszeg (Abramis sapa), jászkeszeg (Leuciscus idus), halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus), balkáni csík (Sabanejewia aurata), selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer). A halfauna képét színezi a márna szinttáj reofil fajainak előfordulása, de ritkán megjelennek - főként az áradásoknak köszönhetően - a magasabb szinttájak egyes fajai, pl. a sebes- és szivárványos pisztráng (Salmo (trutta) fario (Oncorhynchus mykiss), valamint a holt medrek, kubik gödrök kifejezetten mocsári fajai is, a lápi póc (Umbra krameri), réti csík (Misgurnus fossilis), kurta baing (Leucaspius delineatus). A telepítések hatására igen jelentős mennyiségben fordulnak elő e szakaszon a mesterségesen betelepített, véletlenszerűen behurcolt, vagy spontán terjeszkedő fajok. Ezek közül említést érdemel a betelepített fehér és pettyes busa -vagy leginkább ezek hibridjei - (Hypophthalmychtis molitrix x nobilis) az amur (Ctenopharyngodon idella), a fekete törpeharcsa (Ictalurus melas), törpeharcsa (I. nebulosus), valamint a 90-es években megjelent, az Al-Duna irányából spontán terjeszkedő ponto-kaspikus tarka géb (Proterorhinus marmoratus). Külön kell szólni egy új fajról, ami jól példázza a felelőtlen haltelepítések következményeit. Ez az először 1998-ban leírt, mára a területen széles körben elterjedt amur géb (Perccottus glehni). E 20-25 cm nagyságúra megnövő rendkívül szívós ragadozó őshazája az Amur vidékétől Közép Kínáig tart.
|
 Jellegzetes állóvízi, vagy mocsári halfaunája van a Tisza hullámterében, illetve a mentett oldalon lévő holtmedreknek. A halállomány összetételét meghatározza a feltöltődés állapota, a vízutánpótlás lehetősége és jelentősen befolyásolja hasznosításuk módja is. Ki kell emelni szerepüket a Tisza halállomány utánpótlásában. Nem véletlen, hogy az áradásos években a Tisza halállományának mennyisége megsokszorozódik. Az állandó vízutánpótlással rendelkező morotvák halfaunája gazdagabb, a domináns limnofil és stagnofil elemeken túl a tápláló vízzel időről-időre bekerülnek a vízfolyást jobban kedvelő fajok is, mint pl. a lapos keszeg (Abramis ballerus), bagoly keszeg (Abramis sapa), vagy akár a márna szinttájú domolykó (Leuciscus cephalus), szilvaorrú keszeg (Vimba vimba). Jellemző fajai a dévérkeszeg (Abramis brama), bodorka (Rutilus rutilus), ezüstkárász (Carassius auratus), törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), fekete törpeharcsa (I. melas), a ragadozók közül a csuka és a  süllő. A hinaras részeken nagy számban él a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), sügér (Perca fluviatilis), naphal (Lepomis gibbosus) és jónéhány értékes stagnofil faj is viszonylag jelentős állományban található ezekben a vízterekben, pl. a compó (Tinca tinca), széles kárász (Carassius carassius), réti csík (Misgurnus fossilis), vágó csík (Cobitis taenia), kurta baing (Leucaspius delineatus), lápi póc (Umbra krameri). Az időszakos vízellátású morotvákban hosszabb távon csak az alacsony oxigén szinthez alkalmazkodott fajok képesek megélni. Az ilyen vízterekben csak egy-két domináns faj van jelen időnként igen nagy egyedszámban. Jellemző fajai az ezüstkárász, bodorka, kurta baing, szivárványos ökle, réticsík. A horgászati hasznosítású holt-medrekben a halállomány összetételét - és jórészt a vízi anyagforgalmat is - a telepítések határozzák meg.
|
A Tiszához köthető egyéb gerinces fajok
|
Szintén változatos a folyó és a folyóhoz kapcsolódó területek madárvilága. A folyóvölgy képezi az egyik legfontosabb észak-déli madárvonulási útvonalat. Az évközben itt fészkelő és kóborló fajok száma a vonulási időszakban megsokszorozódik, a megfigyelt madárszám meghaladja a 200-t. A Tisza szakadó partjainak meredek falában több ezres kolóniákban költ a partifecske (Riparia riparia), kisebb számban a gyurgyalag (Merops apiaster), és ugyanitt találkozhatunk a jégmadárral (Alcedo atthis). A folyókat kísérő ligeterdőkben szürke gémek (Ardea cinerea), bakcsók (Nycticorax nycticorax), nagy- és kiskócsagok (Egretta alba, E. garzetta), kanalas gémek (Platalea leucorodia), üstökös gémek közösen alakítanak ki hatalmas vegyes gémtelepeket. A hegyvidéki területen költ a szirti sas (Aquila chrysaëtos), az ártéri öreg erdők ritka költőmadara a réti sas (Haliaëtus albicilla), de itt költ a békászó sas (Aquila pomarina), darázsölyv (Pernis apivorus), valamint a fekete gólya (Ciconia nigra), fekete harkály (Dryocopus martius) és az egyre gyakoribb holló (Corvus corax) is. A hullámtéri erdők jellemző élőhelyei a halvány gezének (Hippolais pallida) és a nagy fülemülének (Luscinia luscinia) és itt költ a barna kánya (Milvus migrans). A folyó magyarországi szakaszának hullámterében a költő fajok száma kb. 130. A nyíltabb, ligetes területek jellemző fészkelői a szalakóta (Coracias garrulus), kabasólyom (Falco subbuteo), szürke küllő (Picus canus), egyes években a réti fülesbagoly (Asio flammeus).
|
|
Az emlősök közül említést érdemel a ragadozó (Carnivora) barna medve (Ursus arctos), valamint a farkas (Canis lupus) jelentősebb állománya, amelyek csak a Tisza árterének hegyvidéki szakaszán fordulnak elő. Szintén a montán és szubmontán erdőkben jellemző a hiúz (Lynx lynx). A hullámtéri erdők ragadozói a nyuszt (Martes martes), nagyobb erdőkben nem ritka a vadmacska (Felis silvestris) és a borz (Meles meles). A hullámtéren a teljes szakaszon viszonylag stabil állománya van jelen a vidrának (Lutra lutra). Az itt előforduló legnagyobb emlős a gímszarvas (Cervus elaphus). Gyakori az őz (Capreolus capreolus), a vaddisznó (Sus scrofa), és a róka (Vulpes vulpes). A hullámtéren Számos faja él rágcsálóknak (Rodentia) és denevéreknek (Chiroptera) is.
|
