A fokgazdálkodás, mint a hagyományos ártéri gazdálkodás kulcseleme

A fok, és a fokrendszer működési elve

 A fok eredeti földrajzi fogalma ma már alig ismert: foknak nevezték a folyót kísérő hátakon (földrajzi terminológiával: övzátonyokon) keletkezett kiszakadásokat, a magas partokat megszakító nyílásokat, amelyeken át a folyó (tó) árvize az anyamederből az ártérre kilépett, majd a környező laposokat az ereken keresztül - "alulról felfelé" - feltöltve, apadáskor ugyanezeken a nyílásokon át visszaáramlott, legalábbis részben a folyóba. E nyílások alakja és mérete változó lehetett, küszöbszintjük azonban, pl. a Közép-Tiszán, általában a 0 vízszint feletti + 4,00 -+ 5,00 m között volt. A "fok" azonban nemcsak földrajzi kategória, hanem gazdasági-történeti fogalom is. Az ember ugyanis felismerve annak természetes funkcióját, igyekezett azt hasznosítani s a maga céljainak megfelelően alakítani. Ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy a "fok-gazdálkodás" az ősi ártéri gazdálkodás alapjává vált. A fok jelentéséhez szorosan hozzátartozik a létrehozott rés, mesterséges bevágás, árok funkciója, célja is. A fok tehát az a rés, szűkület, nyílás, bevágás ami megnyitja az utat a víz előtt, az ártér szélesebb és alacsonyabb részei felé így az árteret időszakos vízbőségnél vízzel töltötték fel halászat (természetes ívóhelyek, halbölcsők) és más haszonvételek (pl. legelő, ártéri gyümölcsös stb. öntözése) érdekében, illetve, mely innen a stagnáló vizeket visszavezette apadáskor a folyó medrébe és így az árteret ismét más haszonvételre felszabadította. Eszerint tehát a fokok az ártér gazdasági hasznosítása érdekében kialakított vízfolyások, melyek a vizet két irányba vezetik; áradáskor az ártér mélye, apadáskor a folyó medre felé. Az így kialakított vízrendszer leglényegesebb sajátsága, hogy egységes rendszerbe kapcsolta az ártér valamennyi álló és folyó vizét. A rendszer leglényegesebb eleme emellett az "alulról töltés".

A fokrendszer kedvező hatásai:

  • mérsékelte az ártéri mederváltozások mértékét és ütemét,
  • az alulról töltés lehetővé tette, hogy a vizek visszavezetése a folyókba megtörténjék, ezáltal hatékonyá tette az ármentesítést,
  • egyenletessé tette a folyók vízjárását: csökkentette az árvízszint magasságát (feltöltés időszaka), míg a mederbe folyamatosan visszahúzódó víz emelte a kisvíz szintjét (leürítés időszaka),
  • a fokrendszer segítségével az árterek vízkészlete megnövekedett,
  • kedvező hatás a mezoklímára, mely kiegyenlítette a szárazföldi éghajlat szélsőségeit,
  • az ártér gazdasági hasznosítása lehetővé válik, ezek közül kiemelkedik a halászati hasznosítás.

    A középkori Alföldön - tekintve, hogy területének csaknem kétharmada ártér volt - nem a (szántó)föld, hanem a fokrendszer működtetése és az ehhez kapcsolódó ártéri haszonvételek jelentették a gazdálkodás alapját. Az egész középkor folyamán az Alföldünknek két, ma már feledésbe ment jellegzetessége volt: az Alföld erdősültsége, illetve a testét behálózó vízfolyások, melyek vízutánpótlását az árvizek, illetve vizet összegyűjtő és fokozatosan kiszivárogtató erdőségek biztosították. Spontán emberi beavatkozás hatására megindult a fokrendszer szétesése, melynek oka elsősorban az úgynevezett malomgátas rendszer volt. Az Alföld erdősültségének teljes átalakulása, annak csökkenése a lefolyó vízkészletek teljes csökkenéséhez vezetett, amely a fokrendszer szétesését, megszűnését eredményezte. A fokrendszer rehabilitációjának elsődleges indoka az, hogy megvalósításával bemutathatóvá válik a középkori, a természettel harmonizáló gazdálkodási forma, mely a gazdasági haszonvételek mellett messzemenően figyelembe vette a folyók természetes vízjárását. E gazdasági haszonvételek egyik kiemelkedő eleme a halászati hasznosítás, mely a fokok körzetében élők számára igen fontos gazdasági hasznot jelentettek, míg a folyó halállományának növelésére kifejtett pozitív hatásuk szinte föl sem becsülhető.