Az alföldi öntözőcsatornák

A Keleti-főcsatorna a Tiszántúl vízkészlet gazdálkodási problémáinak enyhítésére létrehozott rendszer része. Tervei már a század 30-as éveiben elkészültek, teljes hosszának átadására azonban csak 1956-ban került sor. Az Alföldet észak-déli irányban átszelő csatorna a Tiszából Tiszalöknél kiágazva, 98 km megtétele után Bakonszegnél a Kállóba, azon keresztül a Hortobágy-Berettyóba, végső soron a Tiszába torkollik. A Tiszalöki Duzzasztómű hatására vizét a Tiszából gravitációsan nyeri. A csatorna maximális vízáteresztő képessége 60 m3/s, ami a vízkivételek miatt a Kálló bukónál 15 m3/s-ra csökken. A meder vízmélysége 3-4 m között változik, szélessége kb. 25-30 méter. Növényzetére jellemző teljes hosszon a padka növényszegélye, amelyben a nád (Phragmites australis) dominál, emellett jellemző a harmatkása (Glyceria maxima) és főleg az alsó szakaszon a különböző gyékény fajok (Typha angustifolia, T. latifolia, T. laxmanni). A padkán, és részben a mederrézsűn jellemzőek a különböző gyökerező- és lebegő hínárállományok (Nuphar luteum, Sparganium erectum szubmerz hajtásai, Potamogeton nodosus, Ceratophyllum demersum, Hydrocharis morsus-ranae, Spirodela polyrrhiza), amelyek borítása az alsóbb szakaszok irányába növekszik. A Keleti-főcsatorna a kiemelt fontosságú ivóvízbázisok közé tartozik, a balmazújvárosi vízkivételi művön keresztül - részben - innen kapja ivóvizét az ország második legnagyobb városa Debrecen, valamint jónéhány környékbeli kisebb település. A főcsatornából Tiszavasvári magasságában ágazik ki az Alföld másik jelentős csatornája, a Nyugati-főcsatorna.

A Nyugati-főcsatorna teljes hossza 70 km, vonalvezetése egyenes, tipikus alföldi csatorna jellegű. Vízhozama 12-4 m3/s között változik. A csatorna kialakítása nem egy időben történt, így a mederprofil szelvényenként eltérő. A meder szélessége annak kialakításától függően 10-25 méter közötti. A csatorna ugyanúgy, mint nagyobb testvére, felső vezetésű. A szegélynövényzet a meder kialakítását tükrözi, hasonló a Keleti-főcsatornánál leírtakhoz, bár annál általában keskenyebb, helyenként pedig csak foltokban megtalálható. A mederrézsün, de helyenként a mederben is szintén jellemzőek a gyökerező- és lebegő hínárállományok.

A Keleti- és a Nyugati-főcsatornában a halfajok száma a Tisza közelségének következtében, valamint a kiváló vízminőség hatására igen magas, összesen 42 faj előfordulásáról van tudomásunk. A két csatorna teljes szakasza a dévér szinttájhoz tartozik, így domináns fajai is ezek közül kerülnek ki. A két csatorna halfaunájában kisebb számban előfordulnak reofil és stagnofil elemek is. A KFCS halfaunája gazdagabb, ami a speciális élőhely igényű fajok jelenlétében mutatkozik meg. Ilyen a reofil márna (Barbus barbus), szilvaorrú keszeg (Vimba vimba), paduc (Chondrostoma nasus), magyar bucó (Zingel zingel) és kősüllő (Stizostedion volgense), valamint a stagnofil lápi póc (Umbra krameri), széles kárász (Carassius carassius) és réti csík (Misgurnus fossilis). A fajok lelőhelyeként E vízfolyások kiegyenlített hidrobiológiai viszonyaik és jó vízminőségük révén az egyre szennyezettebb folyókból kiszoruló érzékeny, természetvédelmi szempontból értékes fajok menedékhelyeivé válhatnak.