TERRA Alapítvány

English version

Ha az alapítványról, terveinkről további információkat szeretne vagy javaslata, észrevétele van a honlappal kapcsolatban, írjon a Kapcsolja be a JavaScriptet az emailcím megtekintéséhez címre vagy levélben az alapítvány postacímére.

Ha az alapítványt bármilyen módon támogatni tudná céljai elérésében, kérjük a fenti e-mail címen vagy levélben vegye fel a kapcsolatot velünk.

Postacímünk:
TERRA Alapítvány
4032 Debrecen, Martonfalvi u. 19. 3/8.

Vízi élőhelyek

A szárazföldek, kontinensek belsejében található felszíni vizeket kontinentális vizeknek nevezzük. Ezek többnyire édes vizűek, bár akadnak közöttük sósak is. Ezek vagy lefűződött tengerek maradványaiként, vagy a talajból kioldódó nagy mennyiségű sók hatására alakulnak ki. A kontinentális vízterek áramlási, illetve lefolyási tulajdonságaik alapján két csoportba sorolhatók. Az állóvizek a szárazföld mélyedéseiben helyet foglaló, tengerrel közvetlen összeköttetésben nem levő, fenékforrásból vagy hozzáfolyásból táplálkozó olyan vízterek, amelyeknek többé-kevésbé nyílt tükre van. Lehetnek természetes vagy mesterséges eredetűek. Az állóvizeket mélységük, kiterjedésük, eredetük és a nyílt vízfelület aránya alapján szokás elkülöníteni.

Az állóvizekben négy élettáj különböztethető meg, amelyeken belül függőlegesen rétegek, vízszintesen életövek (zónák) alakulnak ki. A nyíltvízi táj (pelagiális régió) a víz alzat nélküli tömege. Függőlegesen hőrétegzettség alakulhat ki. A felső, átvilágított réteget fótikus rétegnek hívjuk. Az alsó, meg nem világított réteg az afótikus réteg. A parti tájék (litorális régió) a vizek legváltozatosabb területe. Ide a vízzel csak időnként átitatott részektől az állandóan sekély vízzel borított részekig tartó területek tartoznak. A parti öv alsó határát a magasabbrendű gyökerező hinarak jelzik. A hazai állóvizek túlnyomó többsége a litorális régióba tartozik. A mélységi táj (profundális régió) az állóvizek fénytől elzárt élettája. A parti és a melységi régió között a litoriprofundális zóna található. A hazai vizek közül a Balaton egyes régiói ide tartoznak. A negyedik fő tájék a föld alatti vízi tájék (freatális régió), ami a mederfenék alatt a meder anyagába leszivárgó vizek élettája.

A vízfolyás olyan víz, amely hordalékával együtt többé-kevésbé határozott mederben mozog a legkisebb ellenállás irányába, a magasabb térszín felől az alacsonyabb felé. A vízfolyások legjellemzőbb tulajdonsága az állandó, egyirányú mozgás. Ez magával hozza azt, hogy a vízfolyások a medrükön munkát végeznek. A vízfolyásokat munkavégző képességük alapján szakaszokra lehet osztani. A felső szakaszon a munkavégző-képesség nagyobb, mint a hordalékszállításhoz szükséges munka. Ezen a szakaszon a vízfolyás folyamatosan rombolja a medrét, ezt nevezzük eróziónak. A vízfolyások felső szakaszát jellegzetes V-alakú bevágódás jellemzi. A meder többnyire köves, sziklás aljzatú. A középszakasz jellemző tulajdonsága, hogy a vízfolyás többé-kevésbé szabályosan kanyarog. A folyó a szállított hordalékot a kanyarok belső ívén lerakja, míg a külső íven pusztítja a medret. Emiatt a meder nem állandó, mert a kanyarulatok a centrifugális erő hatására oldalirányban, a nehézségi erő hatására pedig a folyás irányában lefelé vándorolnak. Ez a meanderező típus. A szakaszon jellemzőek a túlfejlett kanyarulatok lefűződéséből kialakuló holtmedrek. A középszakaszon a meder anyaga jellemzőn kavics, ill. homok. Az alsó szakasz jellegű vízfolyás a lecsökkent mozgási energia következtében hordalékát lerakja. Jellemző a zátonyépítések miatt a vízfolyás medrének több ágra szakadása. A lefűződött mellékágakat holtágnak nevezzük. A vízfolyások tipizálása azok hossza, vízgyűjtőjük mérete, valamint a szakasz-jelleg alapján történik.

Az állóvizekhez hasonlóan a vízfolyásokon is szokás élettájakat elkülöníteni. A vízfolyások nyíltvízi tájéka a mediális régió, a parti tájékot pedig ripális régiónak nevezik. A föld alatti tájék a hyporheális régió. A vízfolyások jellemző élettájait az esésviszonyok által meghatározott környezeti tényezők alakítják, jellemzően szakasz-szerűen. A vízfolyások kezdeti szakasza a forrás szinttáj (krenon). A forrás kifolyó az eukrenon, a kifolyó alatti tájék a hypokrenon. A jellemzően hideg vizű, oxigénen dús, gyors folyású, köves, sziklás aljzatú élettájat pataki tájnak (rithron) nevezzük. E tájékon belül elkülöníthető az epi-, meta-, és hyporithron. Ez utóbbi szakasz jellemzően szélesebb, a még mindig tekintélyes energiával rendelkező vizek aljzata az apró kövestől a kavicsosig terjed. A kisebb részben dombvidéki, jellemzően síkvidéki, kisebb eséssel és ezzel együtt kisebb vízsebességgel, nagyobb tápanyag ellátottsággal, a homoktól az agyagosig, vagy akár autochton üledékig terjedő aljzattal jellemezhető szakasz a potamális tájék. A tájékot az előzőhöz hasonlóan három (epi-, meta-, és hypopotamon) zónára lehet osztani.

A vízfolyások szakaszait a fentiek mellett legelterjedtebben a szakasz jellemző halfajaival szokás jellemezni. Ez alapján a vízfolyások felső tájékát pisztráng szinttájnak nevezzük. A szakaszbeosztás finomítása során gyakran megkülönböztetnek felső és alsó pisztráng szinttájat. A hazai vízfolyásokon a magassági és esési adottságok miatt igazi pisztráng szinttáj, pontosabban alsó pisztráng szinttáj nem alakul ki. Magyarországon e szinttáj jellemző halai a sebes pisztráng, illetve az Észak-Amerikából behurcolt szivárványos pisztráng, a kövi csík, emellett a fenékjáró küllő. A következő szinttáj a hyporithronnak megfelelő pér szintáj. A hazai vízfolyásokból ez is hiányzik, de ide tartozik pl. A Tisza ukrajnai szakasza Huszt és Rahó között. A szakasz jellemző faja a pénzes pér, de említhető két euro-mediterrán faj alfaja is, a vaskos csabak és a petényi márna. A vízfolyások epipotamális régiójának a márna szinttáj felel meg. Újabban ezt a szinttájat szétválasztják paduc és márna zónára. Jellegzetes halai a dunai galóca, márna, szilvaorrú keszeg, paduc, kecsege. Az alföldi vízfolyások a dévér szinttájba tartoznak. Jellemző fajai a karika keszeg, dévér, jász, ponty, vágó durbincs, széles durbincs, sügér, csuka. Az áramlást eltűrő, vagy kerülő fajok (stagnofil) e szakaszokon már nagyobb egyedszámban is előfordulnak. Általánosságban megállapítható, hogy a vízfolyások alsóbb szakaszainak irányába a halak fajszáma nő, illetve a megnövekedett tápanyag mennyiségnek köszönhetően a biomassza is növekvő.








Ez az oldal nem jöhetett volna létre a Nemzeti Civil Alapprogram Civil szolgáltató fejlesztő és információs kollégiumának támogatása és az SZJA 1% felajánlások nélkül. Köszönjük.
Utoljára módosítva: 2010.05.18.

Design: